Michael Billington – The Guardian, 2008. október 1. (ford. Tom Riddle)

Strindbergnek igaza volt. „A Júlia kisasszony – írta – még engedményeket tesz a romantika felé, de a Hitelezők már igazi, modern darab.” Az 1888-as dráma pontosan ilyen benyomást kelt Alan Rickman intelligens rendezésében. Modern az erőszakosan besűrített, 90 perces játékidő, a tragikomikus felhang és a pusztítás keserű, tömény ábrázolása.

Strindberget gyakran illetik a nőgyűlölet vádjával. Amit azonban itt bemutat, az a férfi kifacsart, eltorzult bosszúállása. A darab cselekménye egy svéd üdülőhely szállodájának díszletei között ábrázolja, hogyan mérgezi meg az epés vendég, Gustav, a hiszékeny szobrászművész, Adolph és felesége, Tekla viszonyát, és hogyan fordítja a férfit hitvese ellen. Tekla érkezésekor láthatjuk a szörnyű következményeket: Adolph megpróbálja felmorzsolni regényíró felesége vidám függetlenségét. A harmadik felvonás izzó dialógusa során Gustav maga is konfrontálódik Teklával, aki valójában a volt felesége, és a férfi pusztító gúnyolódásának igazi célpontja.

Sokféleképpen lehet értelmezni a darabot; a híres feminista Germaine Greer úgy interpretálta, mint a konfliktusos házasság mitikus portréját. Ám David Greig verziója és Alan Rickman rendezése a bosszú őrületére fókuszál. Gustav, akit Owen Teale mesteri játéka kelt életre, eszelős és széteső, kopott öltönyű Jágóvá változik, aki kihasználja Adolph szexuális bizonytalanságát, és a pusztító nihilizmust jeleníti meg.

Miután Tekla elhagyja, Gustav gyűlölete a teljes női nem felé fordul, abszurd módon azt állítva, hogy a meztelen nő leginkább „egy túlsúlyos fiúra hasonlít, akinek túlnőttek a mellei”. A művészi alkotásra teljesen képtelen Gustav kigúnyolja Adolph művészi hitvallását, és úgy tekinti a szobrászatot, mint egy „idejétmúlt médiumot”, amely nem képes kifejezni a modern világ komplexitását. Strindberg mindig is érdeklődött a nemek harca iránt, de ebben a darabban inkább – a drámairodalomban egyedülálló módon – a mindent és mindenkit romba döntő negativitást ábrázolja.

Strindberg modernitását részben tönkreteszik az olyan klisék, mint a beszélgetések kihallgatása és a melodramatikus befejezés, de ezeket a hibákat megbocsátjuk, cserébe a pszichológiai ábrázolás mélységéért. Teale játékát remekül egészíti ki Tom Burke, aki a könnyen befolyásolható Adolphot formálja meg; értelmezésében Adoplh túlnőtt gyerek, akinek ki nem mondott kételyei felesége tehetségét és hűségét illetően Gustav kínzó szavaiban nyernek megfogalmazást. Anna Chancellor szintén remekül játssza Annát, olyan női alakot állítva a színpadra, akinek izzó szexualitása a férjével űzött gyerekes játékokban tör felszínre. Ben Stone teljesen fehér díszlete és az Adam Cork által megálmodott hangeffektek is sokat hozzáadnak az előadáshoz, amely Strindberg új, lenyűgöző perspektíváját kínálja: az ádáz nőgyűlöletet megtestesítő figura egyben a nőgyűlölet legélesebb kritikája is.

Az eredeti cikkhez katt ide.