Gabrielle Donnelly - Saga, 2009. július (ford. Windelitte és Tom Riddle)

Alan Rickman a legutóbbi Harry Potter-filmben a hátborzongató Perselus Piton szerepében tért vissza a filmvászonra. Gabrielle Donnellyt azonban szívből, igazán elbájolta.

- Van egy bizonyos angol úriember-típus, akit a világ minden táján fel lehet ismerni - mondja Alan Rickman, mikor találkozunk Beverly Hillsben.

- Általában felsőbb osztálybeli háttérrel rendelkezik, és olyan ember, aki nem tesz engedményeket, bárhol járjon is éppen – elmélkedik. Híresen kifejező hangja közömbös, ezért, ha az ember nem hallgatja elég figyelmesen, nem lehet benne biztos, hogy jó vagy elítélendő az, amiről beszél.

- Külföldön ő idegen. Öltönyt és nyakkendőt, sőt zoknit visel még 100 fok melegben is. Azt mondja: „Én teremtettem a Birodalmat. Oda megyek, ahol azelőtt még senki sem járt, és azt mondom, ez a föld már az enyém.” – Elhallgat, és most először csillant meg egy kis humort. – Természetesen, ezt később mind elveszti… de a föld egyelőre még az övé.

Kínálkozik a magyarázat, hogy azért ismeri ilyen jól ezt az embertípust, mert ő maga is angol úriember. 63 évesen kifejezetten jó formában van, ellazulva ül a celebekkel teli hotelben, ahol az udvaron ügynökök és producerek tartanak őrjáratot, és forrón tűz a nap a magasban.

A magánhangzókat arisztokrata módjára, mélyen és laposan ejti, arcán világfájdalom; sosem lehet tudni, viccel-e éppen, humora szokatlan és olyan száraz, hogy ha olajbogyót tennénk bele, felszolgálhatnánk Martiniként. De a külsőségek megtévesztőek lehetnek, és aki azt feltételezi, hogy az előbb önmagát jellemezte, téved. Alan Rickman nem felsőbb osztálybeli, és nem is tetteti, hogy az volna. Még csak nem is angol, hanem félig ír, félig velszi; melankolikus arckifejezéséből – amibe, gyanítom, egy kis őszinte félénkség is vegyül - úgy tűnhet, mintha kezdettől fogva tartózkodó természet lenne, de ha egyszer ráveszed, hogy beszéljen, rájössz, hogy félreismerted.

- Azóta lelkesedem Amerikáért, hogy először idelátogattam – jegyzi meg szelíden, és elegánsan kortyol egyet a formatervezett pohárból. – Ó, ez évekkel ezelőtt volt. Éppen befejeztem egy évadot a Royal Shakespeare Company-nál, nyári szünet volt, és az egyik barátom családjának a társulatnál volt egy háza Floridában. Azt mondta: „Gyere Miamiba, elviszlek a Fontainebleu Hotelbe.” – Megemeli egy szemernyit a szemöldökét, felidézve a fiatalkori mulatozásokat.

Nem mondja, de a barát egy RSC-s végzős volt, Ruby Wax; ő és az örökmozgó komika közeli barátok már 30 éve. – Így hát elmentem. Hihetetlenül izgalmas volt, főleg az étel, ami ennyi idős korban nagyon izgatja az embert, és emlékszem, a legjobban az villanyozott fel, mikor felfedeztem egy étteremben, hogy valamit… „kutyus csomagnak” hívnak. – Színészi mivoltát egy pillanatra sem veti le, s összehúzza a szemöldökét, ahogy szórakozottan visszaemlékezik. – Angliában ugye nincs ilyen. Mi megeszünk mindent, ami a tányérunkon van. – Keményen koppant egyet az asztalon – most szigorú tanár. – Vagy legalábbis azt mondták nekünk. Szóval elmentünk ebbe az étterembe, és valaki kért egy „kutyus csomagot”, és az ételt hattyú alakú alumínium fóliába csomagolva hozták vissza… - Hatalmas, elegáns kezeivel bájosan mutatja a hattyú alakot, ami egy amerikai étteremlánc jelképe volt a kicsapongásokkal teli nyolcvanas években. – Szóval ekkor tudtam, hogy tényleg nem Angliában vagyok. – A hangja megváltozik, elmerengő lesz és szeretetteljes. – Az amerikai barátom és én még mindig közel állunk egymáshoz. A fia tulajdonképpen a keresztfiam.

Bármire képes a hangjával. Szexepilje sötét és titokzatos, mint az étcsokoládé; hangját, melyben még mindig fellelhető a velszi ősök lassú és kimért hanglejtése, tökéletesen kontrollálja. A Drágán add az életedben fenyegetésre használta, a Szívből, igazánban udvarlásra. A Robin Hood, a tolvajok fejedelmében elmordult, hogy „a karácsony elmarad”, és ezzel szinte komédiába fullasztotta Kevin Costner tessék-lássék kalandfilmjét.

Manapság rajongók teljesen új generációja veszi körül: a Harry Potter-filmekre falkaként tóduló gyerekek, akiket ez a zsíros hajú, sötéten magába forduló Piton professzor néha borzongással, néha riadalommal tölt el, néha pedig vigyort csal az arcukra.

- Nem nagyon szeretek a Harry Potterről nyilvánosan beszélni – mondja bocsánatkérően Rickman –, és megmondom, miért. A Harry Potter a gyerekek számára egy különbejáratú kis világ, ami nagyon fontos nekik, s amit magukban szinte teljes életként megélnek. És szeretném, ha ez így is maradna. Néha, mikor gyerekekkel találkozom, és azt mondják nekik: „ez itt Piton professzor”, látom az arcukon, hogy a Harry Potter világa ilyenkor valahol a képzeletük és a valóság között egyensúlyoz, és ez nem jó. Ez olyan, mintha azt mondanánk nekik, a Télapó nem létezik.

- Manapság túl sok mindent megmagyaráznak. Az egészet elmagyarázzák, kutatják és beszélnek róla, de az az érzésem, hogy jobb, ha hagyják a Harry Potter világát úgy, ahogy van; maradjon ártatlan. Legyen a gyerekeké, ameddig csak lehet.

Alan Sidney Patrick Rickman Londonban született 1946-ban, az ír katolikus gyári munkás Bernard Rickman és velszi metodista felesége, Margaret második gyermekeként. Egy actoni bérházban nőtt fel; apját 8 évesen elveszítette. Annak ellenére, hogy gyermekkorában nemigen volt pénzük színházi kiruccanásokra, Alan azt mondja, nyolc éves kora óta színész akart lenni. – Ez afféle kényszer – mondja kicsit sután. – Ha megvan benned, tudod, hogy csinálnod kell. Ez amolyan elmebaj.

Tehetséges fiúként elnyert egy ösztöndíjat a hammersmith-i Latymer Upper Schoolba, ahol Ian McKellen nagybátyja volt az igazgató, és ahol a tananyag – Alan nagy örömére - nagy hangsúlyt fektetett a művészeti képzésre, azon belül is a színjátszásra. – A tanárok mind színházőrültek voltak, és az évzáró előadásokon mindig harcolnunk kellett a legjobb szerepekért. Nagyszerű iskola volt, csodálatos világ. Tudja, milyen az, amikor az ember hirtelen úgy érzi, hogy a megfelelő helyen van? Nos, én ott ezt éreztem.

A Chelsea Arts Schoolban tett egy rövid kitérőt a grafikusi pálya felé - azt mondja, az itt szerzett tudásnak máig nagy hasznát veszi, amikor felteszi a rendezői karszalagot. Ezután 1972-től 1974-ig a RADA-ra járt, ahol elnyerte a Bancroft Gold Medalt, az évfolyam legígéretesebb tanulójának járó díjat. Lerótta a tiszteletköröket a régimódi színjátszás előtt a Lock Up Your Daughters-szel Manchesterben, a Sherlock Holmes-szal Birminghamben és a Dick Wittingtonnal Bristolban, mielőtt 1985-ben helyet kapott a Royal Shakespeare Company-ban.

Első nagy filmszerepét a Drágán add az életedben kapta 1988-ban, de igazi hírnevet az 1990-es Szívből, igazán hozott neki. Ebben a torokszorító, természetfeletti szerelmi történetben barátjával, Juliet Stevensonnal játszott együtt; ez volt a fiatal, kezdő rendező, Anthony Minghella első filmje.

- Emlékszem a legelső forgatási napra – mondja most arról az emberről, aki jó barátja volt tavalyi, 54 éves korában bekövetkezett, tragikus haláláig. – Ez volt az első filmje, és összehívott minket, színészeket, stábot, mindenkit, körbenézett, és azt mondta: „Csak egy szót szeretnék mondani nektek… SEGÍTSETEK!” Felejthetetlen. Tudja, teljesen hihetetlen, ami vele történt.

- Gondolom, mégiscsak megtörtént, hiszen ott voltam a megemlékezésen Londonban, és egy másikon Wight szigetén, még egy dokumentumfilmet is leforgattak Anthonyról, sokunkkal készítettek interjút. Úgy képzelem, egyszer valaki majd megérti mindezt, és felismeri, hogy ez az ember hihetetlenül példásan élte az életét, és bámulatosan bőkezű volt másokkal. Még mindig nagyon nehéz felfogni, ami történt.

Alan maga is igen bőkezű. Évekig a RADA igazgatótanácsának tagja volt, ahol alkalmanként látogatta a diákokat is, hogy megossza velük az évek során gyűjtött tapasztalatait. – Elmondom nekik, miért jó, ha képesek vagyunk utólag belátni a hibáinkat. Beszélek nekik a szakmánk versenyképességéről, és hogy ne hagyják, hogy ez az utukba álljon. Az mondom: „Mindegyikőtöknek teljesen más karrierje lesz; próbáljátok meg ezt szem előtt tartani, ne nézzetek balra-jobbra, hogy a másik mit csinál, csak a saját munkátokra figyeljetek.”

- Beszélek nekik az egészségükről is, és emlékeztetem őket, hogy kitartásra lesz szükségük, hogy ezt csinálni tudják – ez nem tűnik túl művészi dolognak, de igaz. Elmondom nekik, milyen gyorsan elszalad az idő a diákévek és aközött, ami most én vagyok, csak ennyi… - Csettint az ujjával, aztán kicsit fáradtan mosolyog. – Természetesen mindebből semmit sem jegyeznek meg, de ennek ellenére elmondom.

Magánéletét szigorúan őrzi. 35 éve van együtt Rima Hortonnal, egy közgazdaságtant tanító egyetemi tanárral, akivel a Chelsea Arts College-ban ismerkedett meg, és a pár nyilvánvalóvá tette mindenki számára: magánéletük csak az övék.

- Elmondom magának – mondta egyszer egy óvatlan pillanatban –, Rima ijesztően okos nő, sokkal okosabb, mint én. Engem ez nem riaszt el, hatalmas adománynak tartom. De van benne még valami, ami egyenrangúvá tesz minket, és ez a fantasztikus humorérzéke. Az éleslátás teher lehet, és néha képesnek kell lennünk rá, hogy ne törődjünk semmivel, csak nevessünk – Rima ebben, szerencsére, nagyon jó.

Nincs gyerekük. Szeretnek elutazni a kis olaszországi házukba, ahol, mondja határozottan, olyan távol tartják magukat az angol közösségtől, amennyire csak lehet. Otthon, Londonban lefoglalják őket „a barátok, a család, a hírek, a politika, hogy mi folyik a világban, és hasonlók. Szeretünk vacsorázni menni a barátainkkal – van valami különleges abban, amikor összeülünk a barátokkal, borozunk, és eszünk.”

- Nem vagyok egy nagy borszakértő, de szeretek meginni egy pohárral a vacsorához, általában vöröset, és általában az adott konyhának megfelelő bort iszom, mert az illik az ételhez. Szóval Olaszországban olasz bort iszom, de ha egy libanoni étterembe megyek például, akkor libanoni bort iszom.

Libanoni bor?

- Még sosem próbálta? Egyszer innia kell. Igazán nagyon jó. Mmm.

Megforgat a szájában egy képzeletbeli kortyot, és csettint a nyelvével elismerésül. – Fantasztikus – jelenti ki boldogan.

Úgy gondolom, Alannel, Rimával és egy üveg borral tölteni az estét nem is lehet olyan rossz program.

(Az eredeti cikk.)