Closet Land (1991)
Rendezte: Radha Bharadwaj
Írta: Radha Bharadwaj
Szereplők:
vallató - Alan Rickman
áldozat - Madeleine Stowe
A galériához kattints a képre!
Még tizenhat évvel az elkészülte után is sokkolja a nézőt Radha Bharadwaj író-rendező filmje, a Closet Land. A téma sokszor köszönt már ránk, és még fog is: könyvekben, filmekben, zenében, és magában a napi híradásokban is. Az Amnesty International nemzetközi éves jelentéseiben mindig első helyen szerepel a katonai és politikai fogolytáborokban folyó kínzás, erőszak, fizikai és lelki terror, szexuális erőszak, és nagyon úgy néz ki, hogy az egyes diktatórikus berendezkedésű államok (különösen a harmadik világ országai és persze az USA) nem is igyekeznek felszámolni mindezt - hiszen a cél szentesíti az eszközt.
A film nagyon jól megvilágítja a kérdést: hogyan fosszuk meg az egyént a szabad akaratától, jogaitól, alkotói szabadságától, és milyen "törvényes" eszközökkel lehet mindezt megtenni?
A Closet Land egy mesekönyv, melynek szerzőjét, egy fiatal nőt (Madeleine Stowe) azzal vádolnak (mindenféle hivatalos és jogszerű bírósági eljárás nélkül, a vád képviselője maga a vallató), hogy állam-és kormányellenes, politikai szervezkedésekre uszító eszméket rejtett el a gyerekeknek szóló történeteiben. A kihallgatás során vallatója (Alan Rickman) állandó kínzásoknak teszi ki, hogy mindezt ismerje el, és írja alá a már előre elkészített vallomást.
A film címében ott bujkál a kettősség: egyrészt az írónő mesekönyvének címe. A 7-8 éves gyerekeknek szánt történetben egy kislány elbújik a gardróbba, ahol felépíti a saját maga külön kis világát, házi- és vadállatokkal, mindenféle mesebeli lényekkel. De a "closet" szó jelentheti magát a vallatószobát is, ahol a kihallgatással párhuzamosan megelevenedik maga a mese, az írónő múltja, és lassan már nem lehet határt húzni valós és kitalált történet, a jelen és a múlt között.
Az alkotók jó munkát végeztek: a mondanivaló nyers szóképekben zúdul ránk, de csak egyféleképpen rögzülhet elménkben. A színészeknek nem volt könnyű dolga, nem egy vasárnapi ebéd utáni film alakjait kellett megjeleníteniük, hanem a fájdalmat, a szenvedést, a hatalomnak való kiszolgáltatottság érzését. A film különleges, allegorikus képi világa, a szürrealisztikus helyszín és díszlet, az egyes jelenetek közti apró szünet Franz Kafka világát idézi fel bennünk, lásd.: Orson Welles rendezésében a Per c. film.
A mindössze kétszereplős történet végig feszültségben tartja a nézőt - a vallató eléri célját, vagy kudarcot vall? A fogoly megtörik, vagy végig kitart? A vallatószoba görög oszlopai, a tágas tér (ellentétben a szűk és sötét börtöncellákkal), a vallató kegyetlen, lélektelen ravaszsága, megjátszott segítőkészsége szintén visszás érzést keltenek. A vallomás kicsikarása már-már színjátéknak is beillik, a vallató egyszerre tetszeleg az író-rendező-szereplő alakjában, míg a fogoly - bár ő a főszereplő, szűk korlátok közt mozoghat, nem sok választása van. Ruhája hófehér, mely az ártatlanság színe, jól mutat rajta minden egyéb, sötét szín, mint pl. a (vér)vörös. A filmben gyakran vált egymásba a sötétség és a bántóan vakító világosság. A nézők pedig, vagyis mi - szinte a saját bőrünkön érezhetjük az emberi elme leleményes, de igen hatásos kényszerítő eszközeinek alkalmazását.
A film elborzaszt, és ugyanakkor kételkedővé is tesz bennünket: mi, az egyszerű állampolgárok tényleg reménytelen küzdelmet folytatunk a hatalommal, vagy esetleg van némi esélyünk arra, hogy önmagunk maradjunk? Meg kell-e felelnünk minden ideológiának és politikai eszmének úgy, hogy közben ne veszítsük el egyéniségünket, és ne áruljuk el környezetünket? Művészként alkothatunk-e szabadon, vagy elveinket feladva a rendszer kiszolgálói leszünk? A választ mindenki tudja...
Az utolsó filmkockán egy Gandhi-idézetet olvashatunk: "már látom, hogy a halál közepette is van élet, az igaztalan közt is van igaz, és a sötétségben is ott pislákol a fény..."
Szerző: Rickman74
IMDb 
de ez a film kivétel. ennek is úgy indultam neki, hogy "na, nézzük ezt a dögunalmas filmet"... és a végére azon kaptam magamat, hogy az én szemeim is nedvesek, akárcsak Alannek. ilyen hatással még nem volt rám ilyen típusu film. és az egész azért a legérdekesebb, mert csak angol nyelven tudtam megszerezni, és nyelvtudás hiányában semmit nem értettem.
de az igazat megvallva Alannek más filmjét is láttam eredeti angol nyelven, és furcsa módon mindegyiknek megértettem a lényegét.
Ha Alan játszik egy filmben, nincs szükség nyelvtudásra ahhoz, hogy megértsük. a mozdulataival, arcjátékával sokkal többet el tud mondani, mint ahogy azt az ember gondolná. és egy jó színész éppen ettől jó. hogy a mozdulatai és mimikái segítségével képes úgy játszani, hogy a néző akkor is értse egy film lényegét, ha magát a nyelvet nem beszéli.